Mivel minden egyes iparág egyedi, nem érdemes szabványos értékelési módszerrel próbálkozni. Bár a nyereségtermelési képességet soha nem szoríthatjuk háttérbe, a „márkanév” és a díjak elnyerésével és elismeréssel példázott érzékelt borminőség gyakran nagyobb súllyal esik latba a feltételezett érték terén, mint azt egy leendő „pénzügyi” vevő várná.
Ehhez a problémához adjuk még hozzá a borérlelés kérdését. Azaz azt, hogy a bor kereskedelmi termelési ciklusa években, és nem napokban (vagy akár órákban) mérhető, mint más „termelő” ágazatok esetében. Ahhoz, hogy bármely évben egymillió euro értékben értékesítsünk bort, kétszer vagy akár háromszor ennyi készlettel kell rendelkezni, ami hordókban, tartályokban és palackokban érlelődik. Ha belegondolunk a borágazat versengő természetébe – amire sokan a borpiac telítettségeként utalnak – és az ebből eredő szerény haszonrésekbe, mindjárt érthetővé válik, hogy milyen nehéz feladattal szembesül az a szakember, akit egy borászati vállalkozás értékelésére kérnek fel.
Vajon mely tényezők növelik egy borászati vállalkozás értékét? Mint azt korábban említettük, a készlet döntő tényező a minimális érték meghatározásakor. A sokszor döntőnek bizonyuló pénzforgalmi többlet módszer, ami nagyon gyakran a kiindulópont egy másféle vállalkozás értékelésekor, nagyon ritkán határozza meg egy működő borászat reális értékét. Az ilyen számítás alkalmazása során kapott érték többnyire egy olyan számot ad, ami egy tizedesponttal elmarad a leltárértéktől. A presztízs kemény diónak bizonyul, ha bármilyen reális számot szeretnénk hozzákötni, mindazonáltal, az a borászat, amely rendszeresen fantasztikus, díjnyertes borokat állít elő, sokkal kapósabb lesz, mint az a borászat, amely évente ugyanilyen mennyiségben vagy értékben forgalmaz, de rosszabb minőségű borokat kínál. Következésképpen a borászati vállalkozásban a „márkaépítés” sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint más vállalkozások estében. A „nomális” vállalkozásokat számos különféle, jól bevált módszerrel értékelik.
Csak néhányat említünk ezek közül:
1. Leszámítolt pénzforgalmi (DCF) elemzés
2. Többszörös módszer
3. Piaci értékelés módszere
4. Összehasonlítható eladott hasonló üzletek értéke
Miért nem alkalmazható e módszerek egyike sem a borászatokra? A készletértékek képezik az első akadályt, mint azt korábban említettük. A szenvedély, a büszkeség, az élvezet (és a jó bor fogyasztása) is befolyásolják az értéket. Mint azt gyakran említettem, a borászatok olyanok, mint az amerikai profi sport franchise jogok, azaz, amíg működteted, nem sok nyereséget hoznak, de mindez megtérül az eladáskor. Itt nincs elegendő hely arra, hogy részletesen kifejtsük a borkészlet értékelését. A tulajdonosok szeretik azt hinni (ami képtelenség), hogy a hordókban található bor (vagy a tartályokban található must) piaci értéke megegyezik azzal a kiskereskedelmi értékkel, amelyen azt majd egyszer a borkóstolókon vagy az áruházakban értékesítik. A vevők önköltségi áron szeretnék felvásárolni a készletet, azaz a szőlő árán (de, hogy kapjuk meg ezt a számot, ha a borászat a szőlőültetvény tulajdonosa – csak a szüretelők bérköltsége?), a hordók és a tárolási költségek értékén. A valódi érték valahol e két szám között van, és tárgyalás útján dől el. Egy érdekes és praktikus hivatkozási pont lehet a piacon meghirdetett összehasonlítható hordós borok piaci értéke.
Egy másik olyan szám, amit szinte lehetetlen meghatározni, a cégérték vagy a márkaérték. Az eladó és a vevő valószínűleg nagyságrendekkel – és nem csak néhány százalékponttal – eltérő számmal fog előállni. A fenti értékelési módszerekből a negyedik – amely más értékesített borászatok/szőlőültetvények árát hasonlítja össze –valójában egy életképes ötlet, azt leszámítva, hogy ezek az adatok nehezen szerezhetők meg.
A tapasztalt szakemberek segítsége közelebb hozhatja a feleket a reális értékhez és végső soron egy méltányos ügylethez.
